Gyere, megtanítalak élni!

Nyugodt, pulzáló és kellemes mosollyal az arcomon bontok fel egy üveg pezsgőt és cigarettázom hozzá háromnegyed kettőkor, éjszaka. A boldogság úgy áraszt el, apró hedonista zörgéseim közepette, mint egy bátor csók, és a még zárt pezsgősüveg felé boldogsággal az ereimben indulok. A kicsi élvezetek nagy szikrazajt csapnak az egyéni lét hétköznapjaiban. Egyedül, hétköznap éjjel, unortodox módon becsípni olyan érzés most nekem, mint Napóleonnak az, amikor megnyerte austerlitzi csatát. Oly élvezet, mint ami nem lát se reggelt, se estét, csak kis apró lapát szenekkel szítja tüzét azon vonat kazánjának, ami amúgy kicsit egyenvágányon zakatol, lassan a láthatatlan jövőbe, de most az élvezet hajtja. Belépek a mennyek kapuján pár percre: csak a cigaretta, a pezsgő, a fotel, a puhaság és én maradunk. Bátran szállunk a pillanattal, ami nem lehet más, csak véges, pont ezért mennyei. Olcsó örömökkel locsolom a gondok súlya alatt megizzadt homlokom és vidáman iszom a pezsgőt, amit a pillanat töltött ki nekem és az istennel koccintottam vele. A vágy már nem mar, csak andalog a boldogságom mellett mint egy kutya, aki nem akarja zavarni a gazdáját, mert megkapta ami akart. A vágy háttérbe vonul és amíg én pezsgőzöm ő borozik egy kellemes asztaltársaságban és rám se hederít. Mit nekem buddhizmus, megvan a megoldás! Villog a parázs a cigarettán és a csend csak reám borítja a magányomban szült életöröm fátylát. A hó ami kint van, a fűtött szobán kívül, jól megy a pezsgőmhöz, és a cigim vidáman villan a téli éjszaka égboltján egy csillag helyett. Mi kell még? Nekem semmi, csak még öt perc ebből. Ha több lenne, már nem kéne ez az öt perc sem. Egy felfalt pillanat kér elnézést a múlttól, amiben még nem tudta, hogyan kell eltelni és megköszönöm a világmindenségnek, hogy alkalmam van létezni.