Vita kell.
Nagy a különbség a pszichológus és az ügyvéd észjárása közt. Nos, ez bár egy rendkívül evidens megállapításnak tűnik, mégis olyan mélyen gyökeredzik a fent nevezett differencia, hogy kénytelen vagyok megjegyezni az egyértelműt, és feláldozni a választékosságot a közhelyek oltárán. Bár az evidenciák vaskos ökle csapja agyon beszédtémánk amúgy létező fennköltségét, a bölcsészet és a jurátusi hitvallás mélységes eltéréséről fogunk értekezni. Nehezen figyelhető meg a mély szakadék a két gondolkodásmód között, pontosan ezért megfelelő alkalmat kell keresni arra, hogy rekognizálhassuk különbségük mibenlétét. Ez a megfelelő alkalom pedig az, amikor vitáznak.
Akiket a fenti, enyhén mesterkélt bevezető még nem riasztott el teljesen ezen érdektelen témától, azoknak most következzék
„ A pszichológus és az ügyvéd otthon vitázik ”
című rövid karcolat:
Kezdjük az alapvetőségekkel: a pszichológus a problémát a maga valójában, egységként látja, a csupasz létben állva, ahogy van. Az ügyvéd ezzel szemben a probléma következményeinek függvényében dönti el, hogy a létezik-e egyáltalán a probléma. Véleménye szerint nem elég problémának látszani, annak is kell lenni. A pszichológus racionalizál, a feltárt lelkek bonyolult valóságában intuetíve a létezőt keresi és találja meg, döntő többségében pedig helyesen. Itt kezdődik azonban az egyéneket egytől egyig érintő egyéniesedés: a pszichológus megbántottsága fokának mértékében kezd el torzulni a megtalált valóság és ez kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az ügyvéd a problémából fakadó végeredmény saját magára mért csapásai függvényében vizsgálja a kérdést, így torzítva a lét objektív jellemzőit.
Mint láthatjuk a valóság és az ún. objektív igazság már mindkét fél részéről torzzá kezd válni, pedig csak a vita tárgyának beazonosítása kezdődött meg, a megbántottság mértékének meghatározása zajlik. Tehát már itt lett egy racionalizált, szubjektív lufi, meg egy túlfifikázott, érdekorientált, valóságshowba illő elmélet. Összegezhetnénk ezt úgy, hogy két marhaság feszül egymásnak, pedig az idegsejtek kisülése mögött a tudomány és világirodalom által leírhatatlan momentum valósul meg. Freud és Montesquieu egymás haját akarja befonni, egymásnak háttal, részegen.
Most kezdődik csak maga a vita, ami ugyebár kell.
A kezdeti stádium a fentiek összegzése mind a két fél részéről, ha pedig egyik sem nyer ezen a ponton – és miért is nyerne? – akkor jön az első nagyobb zökkenő: az észérvek terén nincs lehetőség a nyerésre, mert mintha két párhuzamosan létező, egymástól merőben eltérő világegyetem törvényszerűségeiben edzett logikával akarnák bebizonyítani a fent említett marhaságukat, – erre előveszik a vita kultúra éles és édes fegyverét. Csak úgy farzsebből.
Itt már nem, mint két tudományágból fakadó, különböző szemléletmódot magáévá tevő, szakirány-rasszisták feszülnek egymásnak, hanem a gyakorlatban edzett türelem és protokoll alatt bölccsé vált szabad emberek folytatnak konzervatív vitát. Belül meg majd’ felrobbannak, nyilván. Ez a tettetett nyugalom, csak a vita érdekében annyira bugyuta, hogy már tiszteletreméltó. Jól megy mindkettőjüknek, hiszen a pszichológus, betegeit hallgatva folyamatos nyugalomra kényszerül, érzelmeit el kell takarnia, az effektív munkavégzés érdekében akár saját maga elől is. Az ügyvéd meg vitázik, éjjel és nappal, bíróságokon, irodákban, kocsmákban, legnagyobb fegyvere rideg nyugalma és gyilkos tekintete.
Fontos szerzői megjegyzés, bár ez is evidens, miszerint az otthoni vitákban vajmi keveset segít a gyilkos tekintet. Sőt, akár vita indító is lehet, egy azonban semmiképp: vita lezáró.
A pszichológus, aki a társadalom által megtört lelkek mentálhigiéniás gyógyítója, lényegében az emberiség épeszűségét megőrző, elengedhetetlen entitás, mely feltárja a lelkeket, ezzel emelve a pszichológiát akár a jövőben az egyetemes béke fegyverévé, addig az ügyvéd a jogállamiság és a demokrácia alappilléreként tulajdonképpeni zálogosa a szabadságnak, őrzője a tudásnak és a kultúrának, az állammal szembeni egyetlen, de erős pajzsa a polgároknak. Személyiségükbe ivódott szakmai jellemzőik tudat alatt közvetítik a hamis üzenetet: te nyertél.
Tehát két marhaságban edzett, kidurranni készülő nyugalom-gömb néz farkasszemet, belül pedig az indulatok kemencéjében a maradék észérvek és racionalitás lassan elégnek.
A gömb pedig robban, ahogy lehullanak a szakmai álcák és végre helyet kap az asztalnál a neandervölgyi, bunkóval a kezében.
Itt meg kell állni egy pillanatra. A vita korábbi, racionalizáló és kezdeti fázisában, le kell szögezzük, a pszichológusnak óriási előnye volt. Nyugodt, éleslátó, tárgyilagos, ugyanakkor érzelmes megnyilvánulásai keverednek a lágyan okító, mégis ide-oda szúró hangszínnel és ezzel szemben az ügyvéd barbár hidegsége annyi védelmet nyújt, mint egy két kezű pallossal szemben egy üres tárú pisztoly: hamis biztonságérzete hamar visszanyal.
De a kiabálásos fázis, na, az más. Ott jön az ügyvéd, aki napjában többször veszíti el a fejét, de ami a fontosabb, hogy erre is játszik: menjen csak a fejvesztettség, mert abban otthon van. A káoszt akkorára növeli, hogy ne lehessen ép ésszel rendet rakni, majd, amikor a vitapartner már a saját édesanyjának a nevében sem biztos, lecsap, létrehozza a saját igazságát és mint egy álomba, úgy ringatja bele ellenfelét a saját észérvei hajtotta szekérbe, ami ha ügyes, maga lesz a valóság. Ahogy a bíróságon, úgy otthon is.
Halad az idő, a felek lihegnek, meg kell pihenni, mint láthatjuk a fenti enyhén mesterkélt okfejtésből, az állás 1:1.
Pihenés, tekintetek a falakon, bárhol.
Itt tisztább fejek találkoznak, fáradtak, unják, egész nap baromságokat hallgatnak paciensektől meg ügyfelektől és sajnos ez is kezd egy baromságra hasonlítani. Mi legyen?
Csend. Gondolatok.
Itt már egy olyan fázis jön, ami sokkal inkább a szakmai álarcokat viselő emberek szívében és lelkében játszódik, ki-ki saját maga boldogságát ezek szerint nyeri el. Erről nem szól a karcolatunk, az önként és mesterkélten vállalt feladat csak a pszichológus és az ügyvéd evidenciába torkolló vitakultúrabeli különbségeinek feltárása volt. (tessék)
A rövid karcolat végéhez közeledve csalódottság bujkálhat az olvasóban, ezt persze a szerző megérti. Ugyanakkor nincs nagyobb igazság, legalábbis ismeretlen. Ez egy közhely volt kérem, még kiutat is adott a cím, ily helytelen és olcsó trükkel való befarigcsálódásával az írás közepébe. Szóval, aki itt és most csalódott, az csak magára vessen, nem macska volt a zsákban. A téma kifejétésénel többet nem lehet tenni a katarzisért, javaslom inkább a vitát.
Hiszen vita kell.
Hozzászólások