Hiányzik a „feeling of missing out”. Ez így egy oximoron egyelőre, én mégis szenvedek attól, hogy 34 évesen már nem érzem magam egy magára hagyott, szomorú, depresszióba burkolódzni kénytelen, szerencsétlen senkinek, mert otthon olvasgatok szombaton, józanul. Hiányzik, hogy hiányozzon az érzés, amitől azt érzem, hogy a kis megyeszékhelyen, ahol élek, az éjszaka valami olyasmit tartogat, amit konkrétan semmi ebben az univerzumban. Hogy a nagyapáink lába által is hasonló ambíciókkal koptatott macskakövek a mi lábunk alatt már tényleg megváltoztatják a világot. Nem mer villanni a parázs a cigarettán a ránk való tekintet nélkül, nincs asztaltársaság, amely kellemesen mulathat, ha nem vagyunk ott. Az állandó kell érzése kölcsönös (kéne hogy legyen), kellek az éjszakának, kellek a macskaköves utakra a bárok előtt és hiányzom a holdnak, mert hát kire vetné a fényét éjszaka? Tehát már szinte tudom, hogy ez nincs és nem is volt így, mégis hiányzik, hogy elhiggyem: én a világnak tartozom azzal, hogy lemegyek a citybe, nekem ott kell lennem. És a kölcsönössége is hiányzik az érzésnek: hiányzik, hogy nem kellek már az éjszakának, a személyem nélkül forog a világ, mintha nem lenne holnap. Ez már nem oximoron, ez simán fáj. Mégis mit képzel a világ, hogy partykat rendez, mulatságokat tart, hatalmas eszem-iszomokon nevetnek és hagyján, hogy nem hiányzom onnan, még nekem sem hiányoznak ők. Jézusom! Van pofája a világnak működni akkor is, ha olvasgatok? És már csak az zavar, hogy ez zavar, de amúgy nem is zavar? Ajhaj, hiányzik a FoMO…
A Balaton szerelme, 4. rész
A Kajár Keremet A valóság és családom kapcsolatának értékelése során túl kell nyújtóznunk azon a Mark Twain mondáson, hogy az „igazság soha ne álljon egy jó történet útjába”. Főszabály szerint nálunk a valóság nem állhat a jóérzéseink útjába. Egyszer,...
Hozzászólások