Az őszi jogi egyetem mindig melankolikus. Tartogat valami olyat, ami véget ér és valamit, ami még nem kezdődött el, de mégis halad. Az angol úgy mondaná, hogy past perfect continuous, vagyis folyamatosan haladó múlt. Átremeg, vagy inkább izzik a szabad nyár vége egy megkezdődött feladatba. Egyetemista koromban ilyenkor mindig energikusan, de picit remegő gyomorral értem be a jogi karra, kávét ittam az előadás helyett a kávézóban és cigarettáztam. Még nem álltam készen elengedni a nyarat, még nem álltam készen beengedni az őszt, pontosabban az ősszel járó feladatokat. Még nem engedtem, hogy hasson rám az előadások súlya, a félelem a vizsgaidőszaktól, a félelem, hogy nem lesz diplomám. Én is azon joghallgatók közé tartoztam, akik számára ez a félelem egy valódi egzisztenciális szorongás volt, hiszen leendő hivatásomat másodévben már személyiségként hordtam kabát helyett.
Szóval a barnuló falevelek illatát beszívva visszaemlékeztem a júliusi érzésre, ami a joghallgatóé csak nyáron lehet, a vizsga- és a szorgalmi időszak között: akkor egy felelősség nélküli joghallgató. Minden sznobságával, bájával, bárgyú és valójában életszerűtlen büszkeségével együtt ez az időszak a joghallgató életében, amikor félelem nélkül lehet teljesen önazonosan az, ami: egy wannabe jogász, aki magában hordozza a dr. jur. címhasználat potenciálját. Michelangelo legyen a talpán, aki ebből a pszichéből jogászokat farag, de igazából ez kell hozzá.
Soha nem felejtem el, amikor meglett a római jog szigorlatom a nyári vizsgaidőszak legutolsó napján, én úgy éreztem, hogy addigi életem legnagyobb feladatát végeztem el. Utána pár héttel robogtam egy vonaton a Balaton déli partján, félrészegen, dohányozgatva (még szabadott, sőt, akkori elképzeléseim szerint kellett dohányozni a vonatotokon) egyik buliból a másikba. A kocsiban, két állomás között kinéztem az ablakon és azt éreztem, amit felnőtt korban csak ritkán érezhet az ember: tudtam, hogy haladok egy jó cél felé. Őszintén hittem ebben és végtelen megelégedéssel töltött el. A mai napig úgy érzem tiszta szívemből, hogy akkor a világegyetem homlokon csókolt és azt mondta: hadd szóljon kisfiam, haladjál! A fényképészek a pillanat képbezárásának művészei, az örökkévalóság számára akarják megdermeszteni a haladó időt. Az én elmém ehhez hasonlóan állította meg ezt az emléket ebben a vagonban számomra, és vagyok olyan szerencsés, hogy bármikor újra besétálhatok oda ha becsukom a szemem. Sőt, arra sincs szükség.
Éppen az az érzés, amit a jogi egyetem udvarán nem voltam hajlandó még a felveendő tantárgyak, a rettenetesen nehéz hírben álló félév és a borzalmas vizsgaidőszak veszélyes közeledte ellenére sem elengedni. Beburkolództam a cigarettafüstbe, a kávém őszi gőzébe, a hulló falevelek illatába és megállítottam a pillanatot. Ez a nyárba kapaszkodó őszi életérzés, ez a megállított pillanat nem lehet csak az enyém. Tudom, hogy nem az. A nehéz egyetemek campus előtti kertjeiben, az egyetemi kávézók teraszán a szeptemberi tekintetek a júliust nézik amíg a rozsdaszínű sálakat lebegteti a hűvösödő szél.
Már dolgozom, közel 10 éve gyűröm a szakmát, letettem még néhány további vizsgácskát jogosultságaim megszerzése érdekében, de ilyenkor, az első őszi illat megjelenésének pillanatában kiszimatolom ezt a csodás érzést és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ti is itt vagytok, októbert megállítani vágyó, drága kollégáim.
Hozzászólások