Amikor rossz, gonosz dolgot teszünk (mindenki pontosan érzi, hogy éppen rosszat tesz – ez egy mély, emberi metafizikai tény; a jó és a rossz létezésének, valamint a közöttük való választás lehetőségének bizonyítéka), valójában elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, mintha kiszakadnánk belőle. A bennünk élő fenevad nem a saját láncait tépi el, hanem a mieinket. A rossz elragad. Az ember szívének fekete, sötét, kúttalan mélységében megbújó szörnyeteg, amikor a felszínre tör, akkor elrabol minket, elragadja az életünket. Elragadja tőlünk a pillanatot, a kontrollt és nem marad más, csak a pusztítás, a harag és önmagunk és mások kíméletlen bántalmazása.
A gonosz, ami Zimbardósan él a lelkünkben, pirosan parázsló szemeivel várakozik az otthonunkban, a pálinkásüveg mögött, a kanapé mellett, a gyermek kiságyánál és a hálószoba csendjében. A gonosz türelmes, ahogy a bombák is azok. Sok bomba a második világháború óta türelmesen várja a földbe fúródva, hogy valaki vagy valami megpendítse azt a csapszeget. Így pihen a lelkünk mellett, lazán várakozva, egy lágy cigarettával a kezében a gonosz is. Várja a robbanást, hogy végre letéphesse a láncokat, amelyeket magunkra aggattunk, hogy ne legyünk olyanok, mint Ő.
Érdekes, hogy az emberek a bomba robbanását mindig valami nagy dologhoz kötik, pedig lelkünk hajlamai felett álló self-őrünk bármikor elaludhat, félrenézhet. Lehet, hogy az őr másnapos, lehet, hogy csak fáradt, vagy tele van a hócipője, mert túl sok az információ a számára. Lehet, hogy a vasaló víztartályának feltöltése közben vizes lesz a kezünk és emiatt hozzuk el a többiek számára a földi poklot, de az is előfordulhat, hogy azért ordítunk, verekszünk és kínozzuk meg szeretteinket, vagy egy vadidegent az interneten egy kommenttel, mert az étkészlet tartó fiókból elfogyott a villa. A lelkünket óvó őr ilyenkor eltűnik és beléphet végre lelkünk tiszta szobájába mocskos talppal az Ördög, hogy elragadjon. Adrenalin, öröm, élvezet, vér, izgalom, sós íz a szájban, és indul a legitim erőszak. Szakítunk, tépünk, kínzunk és taszítunk. Ekkor egyre nagyobb haraggal igyekszünk igazolni a szörnyűséget, amit teszünk. Az igazolás és igazolni vágyás ismeretében tud a gonosz még több gonoszra sarkallni. Senki nem akarja látni, hogy mit tett, amikor szabadjára engedte a borzalmat magában.
A taoizmustól a kereszténységig viszont minden nagy vallás, teremtéstörténet egyetért abban, hogy a gonosz megjelenése az ember, az egyén, vagyis az adott személy hibája, legalábbis döntő részben, legalábbis általában. A te hibád döntő részben, ha gonosz vagy. Szerintem van, aki kevésbé képes ellenállni, van, aki jobban, de mindenki elragadható, eltéphető, megsemmisíthető és elpusztítható jóságában önmaga által.
Érdekes egy világ ez, ugyanis a gonosz elragadása mézédességgel, vággyal, örömmel, orgazmussal és kéjjel jár. A jóra ez koránt sem igaz. A jó soha nem ragad el senkit. Soha nem hallani olyat, hogy előbújt belőle az angyal, csak olyat, hogy az ördög.
(Hasonló kérdés: miért nem semmi van, miért van valami? Heidegger félve tépi ránk az ajtót és jelzi: azért van semmi, hogy lehessen valami. Hiszen valamihez képest kell létezni, az önmagában lehetetlen. És itt is vagyunk hát, a baljós és viaszosan elsülni készülő örök kérdésnél: ha van valami, miért van jóra és rosszra osztva? Pont azért, mert léteznie kell a semminek is? Ezzel a gondolkodással az egyik legnagyobb baj az, hogy feltételezi: emberi tapasztalásunk teljes, a világegyetemet és benne magunk helyét egészében látjuk, holott ez nyilvánvalóan nem igaz. Egy részletét ismerjük meg a mindenségnek, egy apró mozzanatát, amelyben a jó hív, a gonosz pedig elragad. Ha ez egy teszt, akkor egy nehéz és igazságtalan teszt, egy üres lap, amin nem is szerepel kérdés, de aztán töltsd ki ügyesen. A kitöltésben pedig végtelenül nehéz helyzetbe fog hozni minket az, hogy gonosznak lenni – ami én azt hiszem, hogy maga az egyes, a nagybetűs megbukás – sokkal könnyebb, mint jónak.)
A jóság szerintem önmagát adja jutalmul, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha érzékenyítettük gyarló lelkünk a szépséges lemondások és küzdelmek eredményének bátor el és befogadására. A jó andalog és önmaga napfényében fürdőzve hív ki a véres mocsokból, hátha le kívánsz fürdeni, persze a trükk az, hogy a jó a hegyen van, te meg alatta a pokolban. Oda kell felmászni csak azért, hogy akik nem jöttek veled, ne is értsék meg, hogy mit keresel ott. A gonosz kollektíven támad, emberiség szinten megvetett lábára kell lépned kezdőlökésért egy olyan útra, amin szinte biztosan elbuksz, ha pedig nem, az legfeljebb az univerzumot fogja érdekelni. Őt is csak akkor, ha valami hihetetlen véletlen folytán nekem ezekben itt igazam van. Ugyanis, ha nincs és a Camus féle abszurditásban lelt élet-szeretet is kevés nekünk, akkor lelkünket felakasztva a nietzschei filozófia nihilizmusból faragott fogasára meg is baszhatjuk magunkat és mindenki mást, véresen, részegen és okádva. Szörnyű filozófiai borzalom, hogy a nihilizmus egyetlen logikai cáfolata az, hogy nyilvánvalóan baromság. Az emberi tapasztalást szőnyeg alá söprő modern materializmus pedig élvezkedik bűneinken, miközben tagadja a nyilvánvalóan itt, már ezen a létsíkon is jelen levő pokol valós tényét. Szóval a jó hív, andalog, önmagában hordozza a jutalmát, ami szintén önmaga. Rossznak lenni könnyű és úgy tűnik megéri, jónak lenni nehéz és úgy tűnik nem éri meg. Én azt kívánom mindenkinek, hogy a világ féktelen 21. századi válságában a jó felé meneteljen, mert van egy végső, hatalmas, talán a modern fülek számára meghallhatóbb jelentősége is a jónak: a jó hosszútávon nem fáj, a rossz viszont nagyon. A jó, bármilyen lehetetlenül is csomagolta be az univerzum jóistene, a jóisten univerzuma, a világegyetem, vagy Allah, meglepő(!): jó. A jó nem tépi le gyermekeink csontjáról a húst, nem olvasztja el szeretteink testét bombákkal, nem bántja az árvákat és nem okoz fájdalmat (az önfeláldozás fájdalmán túl, ami végső soron öröm). Tehát ha úgy is tűnik és úgy is van, hogy a követése rögös utat kíván, nehézségekkel teli és fájdalmas, akkor is a vége biztosan jó. Paradoxonokba tekert univerzumunk minden szeglete az abszurd és a furcsa jelzőkkel illethető, így a legnagyobb lelki és egzisztenciális harcunk is tele van a megdöbbentővel: jók legyünk, vagy rosszak? Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen 2025-ben jó, akkor is, ha nehezebb, mint rossznak lenni.
Hozzászólások