A kérdés és annak oka
Miért alkotok? Miért teszem ki magam és alkotásaim az internetre? Önmagam fényezése vágyán túl vajon akarok-e adni valamit? Ez szerintem az első kérdés. Akinek pedig szól az a tartalom gyártója, jelen esetben én, de a másik alanya Te vagy. Te, olvasóm, aki itt vagy a másik oldalon és futod át ömlengésemet, nézed a fejem, hallgatod szavaim.
A válasz
Én valahogyan megválaszoltam magamnak a fenti kérdést és a következőre jutottam: azért csinálom ezt, mert egy hiú, elemi erő arra kényszerít, hogy mutogassam magam és azért ilyen formában teszem, mert azt szeretném elérni, hogy ezen erő ne élősködjön rajtam, és rajtam keresztül rajtad, hanem tápláljon, téged, engem, mindkettőnket. Azért talán elsősorban téged, de hazudnék, ha engem önmagam puszta mutogatása nem táplálna valamelyest eleve. Igen, én szeretnék adni neked valamit, valami fontosat, nem csak az arcom, szavajárásom és elmém sarát beléd törölni, hanem tényleg valami jót adni, amivel gazdagodunk. Vagy ha nem is gazdagodunk, de ez a lét, itt ezen a Földön, ebben az életben, ha csak egy pillanatra is, de jobb lesz nekünk. Ez a célom, picit jobbá tenni nekünk ezt a helyet egy időre. De csak addig amíg hagyod, amíg szeretnéd és amíg én hagyom és én is szeretném. Tánc ez, kedves olvasóm, fogyasztóm, köszönöm, hogy járod velem.
Van-e ehhez jogom?
Ezután a következő kérdés az, hogy vajon van-e ehhez jogom? Szerintem van, két dolog miatt: egyrészt, ha nem érdekel elmém, külalakom, szavam, vagy tettem, akkor simán kiikszelsz és meg is szabadultál tőlem. Nem csak nem táncolsz velem, de fel sem tudlak kérni. E tekintetben súlytalan vagyok, papírnehezéknek sem kell tekintened rám életed asztalán. Másrészt, ha a vágy, hogy adjak valamit tiszta (remélem az, és nem hazudok Neked, vagy magamnak) és célja az, hogy mindkettőnknek jobb legyen, azzal olyan nagy baj nincs. A szándék persze nem minden, de elég fontos, pont, mint egy bírósági tárgyaláson. Persze ez csak az internet, nem kell olyan komolyan venni, mint egy tárgyalást, annyira meg pláne nem, hogy ártsunk bármilyen kontent miatt egymásnak. De egyébként is, olyan tettet, mely verbális, vagy tevékeny bosszút kíván, talán keveset, vagy talán egyet sem lehet találni. Nem azt mondom, hogy nem tudnék ölni, ha bántanák szeretteim, csak azt, hogy talán, talán nem kéne.
Te ki vagy?
Ha tehát tisztáztuk, hogy jogom van arra, hogy ömlengjek az interneten – hiszen a cél nemes, legalábbis annak látszik – akkor azt kell megkérdeznem: Te ki vagy. Te kedves valaki, aki ott ülsz és hallgatsz, nézel, érzel engem, tartalmad gyártóját. És azért rohadtul fontos kérdés ez, mert az egyetlen reményem az, hogy Te egy olyan ember vagy aki kedves, jóindulatú, szeretetteljes, másoknak jót akar, hisz abban, hogy az a jó, ha neked meg nekem sem fáj. Aki szereti hinni, hogy a többség szabadsága a fontos, nem az, hogy szabadok legyenek kevesen és sokan fizessenek ezért. Tehát a reményem az, hogy te elhiszed, hogy sorsaink nagyrészt azonosak, könnyeket hullajtani ugyanolyan érzés neked, nekem, nekünk, de a könny íze is ugyanolyan sós neked, nekem meg nekünk. Ha meglőnek téged, engem, vagy minket az fáj, ha elhagynak szüleink, barátaink, szerelmünk vagy gyermekünk, az meg borzalmasan fáj. Megpróbálom elhinni, hogy te is elhiszed, hogy a szégyen kínkeservesen túl magas tarifa egy rossz lépésért. Bízom benne, hogy te is megérted, hogy a fájdalom körbe jár és örökítjük és átadjuk és sajnos ez a világ baromsága, mert soha nem lesz senkinek attól könnyebb, hogy valaki másnak is fáj. Sőt, sokkal nehezebb lesz. Remélem, hogy megérted, rossz hazudni és megérted, fontos dolgozni magunkon egy életen át annak érdekében, hogy felismerjük mikor hazudunk, mikor okozunk fájdalmat és mikor bántunk másokat. És azért is dolgozni kell magunkon, mert amikor ezt felismertük, akkor meg kell tudnunk magunknak és mindenki másnak is bocsájtani. Ugyanis bízom abban, hogy megérted, hogy amíg nem nézel szembe lelked torzítatlan tükörképével a szíveden át, addig nem tudsz Te ott lenni magadnak, addig pedig nem tudsz Te ott lenni másoknak sem. És ha ezt megérted, akkor megérted azt is, hogy lelkünk fájdalmas iskolapadja, az élet, nem elég komoly hely ahhoz, hogy ölj, haragudj, bánts, hazudj, rúgkapálj benne, érte, miatta. Én bízom benne, hogy érted, hogy mások álmának sárba tiprása, mások kirekesztése, elnyomása, bántalmazása a saját érdekedben szörnyebb minden szörnyűségnél és ha így teszel, te is szörnnyé válsz. Nagyon bízom benne, hogy nem vagy szörny, vagy olyan szörny vagy, aki ezt felismeri és visszaváltozik.
Hol vagy?
Nem biztos, hogy jó hasonlat, de szerintem az élet iskolapadja éppen csak egy bárpult, amin megtámaszkodsz, illegeted rajta magad az italoddal, beszélgetsz egy jót és hagyod (akár az ital felénél, vagy sokadik kiürített poharad után), hogy lelked elmenjen, távolodjon, emelkedjen ettől a leckétől valahova, ahol mindez csak álomnak tűnik. Tehát bízom benne, hogy bízol benne, hogy mind bízunk benne, hogy kölcsönösen megérthetjük: egy cipő, egy szív, egy dobbanás. Nincsen nekem semmim, amid nincs neked és neked sincs semmid, amim nincs nekem. Nincs miért irigykednem rád, hiszen te is meg én is, meg mi is, tudod, ásunk, magunkban le a kincsért. De mindannyiunk a bárpulthoz ülés előtt már rendelkezett ezzel a kinccsel, hisz ott van a kezünkben. Nincs mit elvenni és nincs mit hozzáadni. Ezért remélem, hogy tudod, hogy nem akarlak bántani és remélem hihetek benne, hogy te sem engem. Szeretném, ha tudnád, hogy csak kezet nyújtani szeretnék neked és hinni, hogy te is nekem, tudod: egymásnak. Hiszen, ha már itt vagyunk együtt, akkor jó lenne együtt lenni, mert hatalmas könnyítés ebben, vagy ha úgy tetszik ezen az életen, ha te értem, én érted, mi értünk sírunk, ölelünk és adunk. Tehát bízom benne, ott lézengsz valahol azon az oldalon, ahonnan fogyasztják a tartalmaimat, mert a kommentszekció alapján ritka jelenség vagy. Persze tudom, hogy nem is kommentelnél, mert Te is tudod, hogy minek. Mégis, akarva-akaratlanul (éppen ahogy néha egymást és magunk bántjuk), ott a fájdalmas hiánya nyomodnak és a fájdalmas érzés, hogy az egymásra acsarkodó tömegek katalizátoraként funkcionálok kikapcsolódás gyanánt. Néha háborús szél vagyok és nem óvó erő, amikor gondolataim miatt tépik egymásról kommenteken keresztül le a húst az emberek. Ilyenkor, a viharban két dologban hihetek, abból az egyik: ennek véget tudok vetni, magamutogatási-, alkotási vágyam és tömegszeretetem elfojtva lebukhatok a kredenc mögé, ahonnan idővel nem látszom, vagy csak kicsit. A másik: Te ott vagy.
Remélem ott vagy.
Hozzászólások