A kiskamasz
A kiskamasz kor alatt a serdületlen, már pimasz, tíz év körüli korom értem. A Balaton íze az enyém maradt és eddigre megtanultam vitorlázni is. Nagymamám 90 éves is elmúlt, amikor még ült hajón és édesapám is egészen pontosan annyi éve ismeri a balatoni szelek által dobált hajótestet, ahány éves az adott pillanatban. Volt honnan tanulni, bár sokat nem tanultam sajnos, és ez az én hibám. Nem volt nekem időm meg energiám szerelmesen tanulni, mert én tényleg szerelmes voltam – és persze vagyok – a tóba. Szóval vitorlát húztam, leengedtem, kikötöttem és elengedtem a hajót, bójákat szedtem be és jó fiú módjára hallgattam a leckéket a hajózás rejtelmeiről várva a pillanatot, amikor azt mondták: mehetsz a vízbe. Ekkor pedig mentem és úsztam a hajó körül a mélyvízben és a hajó alatt. Kötéllel vontattattam magam kilométereken át azon az áron, hogy a vitorlás nehezebben volt kormányozható vonszolásom miatt. Minden nap végére felázott a bőröm, úgy néztem ki, mint egy öregember és minden nap volt energiám és kedvem ezt addig folytatni, amíg olyan fáradt nem lettem, hogy elaludtam vacsora közben. Már van jogosítványom kishajóra, ügyesen vezetem, ismerem a szeleket, a viharokat, az északi part domborzatához tudom igazítani a vitorlázatot és jó pár kikötőben ismerőseim a kikötőmesterek, a büfések, a helyi kedves alkoholisták. Mégis, egy szabad, elhagyatott partszakasz és a lubickolás nekem nem több, mint elég, hanem maga a minden.
Gyermekkorom óta nehezen engedem el magam a legtöbb olyan tevékyenység során, amit szeretek csinálni és azért, mert félek, hogy valami mást kéne csinálnom. A kötelességemet. Ez lehet munka, takarítás, gyereknevelés stb. stb. Ezt egyébként kevesen tudják rólam és számomra is lassan fedte fel magát ezen tulajdonságom teljes valójában. Egy biztos: soha nem tud elkapni a Balcsiban. Ott nekem lehetsz te ember, isten, amíg nem muszáj kiábrándultan hazakullogni én lubickolok. Fontos, nem úszom: ugrálok a habokban, mint egy kisgyerek, vagy inkább mint egy kutya. Úgy képzelj el, mintegy túlsúlyos, kopasz, középkorú golden retrivert aki transzban ugrál a hullámok között. Ezt csinálom kiskamasz korom óta és amíg engedi a testem, ezt is fogom.
Tíz éves voltam akkor is, amikor megtanított a bátyám arra, hogy a tó csak a Tihanyi-kútban nagyon mély, amúgy a közepén is max. 4-6 méter, így bárhol megálltunk fürdeni hajóval – és ez a mai napig így van – első dolgom iszapért a vaksötétségbe merülni. Maximum két egyenlítés a füllel és biztonságban hozom az iszapot pontosan olyan büszkén 40 körül, apaként, mint 10 évesen, fiúként. A tó nekem vertikalitásában is szenvedélyem forrása és minden máshogy is: áthajózom, átúszom, körbe biciklizem, megjárom hegyeit. Egy áltagos nyári napom: 05:00 és 06:00 között kelek, hogy a keleti égbolt narancsszínbe borulására hadd vessek egy pillantást egy supról, miközben a tükörsima vízfelszínhez hasonlóan simulnak ki az idegeim, aztán délelőtt és délben és délután lubickolok, este borral és cigarettával nézem az aranyhidat, éjjel pedig enyhe izgalommal merülök a tó immáron fekete vízébe és válok eggyé a sötétség titkaival, ahogy lebukom a mélybe. Aztán újra.
És mindig van kaland, a nélkül nincs Balaton: egyszer 12 éves korom környékén a révfülöpi parttól beljebb, kb. három kilométerre egy csukafejesből indultam az aljára és a puha iszapba süllyedt kezem egy hatalmas fém tárgyhoz ért. Mikor feljöttem, elmeséltem apuéknak mit éreztem, de csak legyintettek, azt hitték megint kitaláltam valamit. Elég élénk volt a fantáziám, nem csoda, hogy ezredjére nem hittek nekem, amikor farkast kiáltottam, pedig ott pihent lent a fenevad. Máig érzem a hideg, robusztus vas erős érintését, az ijedtséget, a veszedelmet és a meg nem történt bajt. Lehetett hajótest, 2. Világháborús repülő vagy bomba, nem tudjuk már meg, de megmaradt bennem a kaland és az érzés minden merülésnél, hogy hátha találok valamit.
A kisgyermekkor végébe és a kamaszkor elejébe sűrített élmények közé tartozik a szörfözés nehézkes, részemről szintén soha be nem fejezett leckéje: nádasba rongyoltam, stégnek estem, orra buktam, megfulladtam majdnem a kicsatolhatatlan heveder miatt, és soha nem szerettem meg annyira, hogy életérzés legyen, de majd’ minden rokonom csodás szörfös volt, így elengedni sem tudtam. Sok idő kellett ahhoz, hogy önmagam megismerve, valódi igényeimnek élve elég legyen bemennem ugrálni a hullámokba, ha befúj a szél és ne legyen lelkiismeret furdalásom azért, mert nem szörfözöm. A Balaton ebben is segített az évek alatt: minden társadalmi és családi nyomás ellenére képes lettem az évek alatt pontosan úgy megélni az időmet a tóval, ahogy szerettem volna. Nem egyszerű feladat annak lenni, akik szeretnénk és nem is megy nekem mindig, de akkor, ha a Balcsin vagyok, tudod akkor minden maszkom magától esik le.
Hozzászólások