A Kajár Keremet
A valóság és családom kapcsolatának értékelése során túl kell nyújtóznunk azon a Mark Twain mondáson, hogy az „igazság soha ne álljon egy jó történet útjába”. Főszabály szerint nálunk a valóság nem állhat a jóérzéseink útjába.
Egyszer, amikor a nagymamám már 92 éves volt, úgy gondoltam, eljött az idő, hogy életbölcsességet kérjek tőle. A pillanat szürreálisan tökéletes volt: Mama egy piros Marlborót szívott (nagy ritkán tett ilyet), miközben egy pohár bor társaságában beszélgetett édesapámmal és annak testvérével a garázsban kialakított, kezünkkel faragott kocsmapult mellett. Megkérdeztem tőle, hogy van-e bármi, amit megbánt az életében, hibázott-e valaha. Mama borízű, kissé rekedt hangján, a füstöt vastagon oldalra fújva csak ennyit mondott:
– Semmit, fiam. Én mindent jól csináltam.
Szívet melengető és csodálatos, hogy a valóság tagadása milyen kellemesen hosszú életet eredményezhet ha azzal társul, hogy az ember saját életregényének igazi, megkérdőjelezhetetlen hőse. Olyan életstratégia ez, amibe kétségkívül foggal és körömmel kell kapaszkodni az élet viszontagságai közepette, hogy kitartson. A szubjektív realitás hatásának legfinomabb, nagymamám hosszú életét tekintve legprosperálóbb példája ez a világnézet, és jól érzékelteti a valóság és családunk kapcsolatát is.
Nagymamám elméletét, miszerint életében nem hibázott egyszer sem, ő alkotta és teljes valójában ő fogadta el egyedül, de családunk kollektívan is képes mítoszokban, varázslatban élni. Jó példa erre, amikor édesapám és testvére úgy döntöttek főznek otthon pálinkát. Életükben először álltak neki ennek és mandarint választottak a cefre alapanyagául. Amikor elkészült a pálinka, kiderült, hogy egy tisztán, szép alapossággal lefőzött nedű készült, de semmi köze nem volt a mandarinhoz. Mégis, ők hetekig kóstolgatták, itták hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben és minden kortynál rácsodálkoztak kölcsönösen arra, milyen erősen érződik a déli gyümölcs napsugaras íze ezen a ragyogó italon. Azóta is a világ legjobb pálinkájaként emlegetjük, na nem az íze, hanem a benne érződő családi meggyőződés miatt.
A Balatont is hasonló irrealitással szeretjük, aminek a csodái egyszerű, földhöz ragadt ésszel nem foghatóak fel, érdemes hozzá ilyen hibbantan állni, ahogy mi a valósághoz. Néha az jut eszembe, ez a baja a Balatonnal sokaknak, nem keresik a varázslatot, a csodát, csak a kényelmet. Ez érthető ha nyaral az ember, de nekem a Balaton éppen emiatt nem is nyaralás, hanem szentély, illatok, ízek, élmények, emlékek tánca, természet, víz, levegő, föld, mámor és méregzöld kékség.
Nyáron a nádasok dohos rothadásában megrekedt forróság kalandra hívó füllesztése és a testek hőségben megizzadt reménykeltő illata.
Ősszel a hulló levelek között eltűnő utolsó strandoló után maradt hosszú parti szívverés, amikor az elmúlás és a magány kezén fogva nevet veled a sorsod szépségén, mintha nem lenne holnap, csak a magasan levegőben szálló sárga falevelek.
Télen a borús hidegbe burkolt parti sétányok riadt madarainak szétrebbenése, ahogy megleped őket a járatlanná magányosult strandi utakon az odavetődéseddel. A nem kienyhülő zúzmarában ropogó cipőd, örökre bezárt piacok kongó bódéi, kihalt „fő”terek kopasz, nyárra váró tölgyfái.
Tavasszal az ébredés, a büfék bátor nyitási kísérletei, fázós biciklisek gőzölgő teái, a hajó első útja a túlpart felé, ahol talán még nincs nyitva semmi, de mi dacosan vitorlázunk a tavasz lopott napsugara által felmelegített, gyorsan kihűlő széllel a még deres, távoli kékségbe.
E közben feladatok és nehézségek és fájdalmak vannak, csak mint az életben. A Balaton szerelem, kapcsolódás és életérzés, amiért dolgozni kell. Talán nem reális, talán még csak nem is korrekt imádat ez, de ugye, ahogy fent is írtam, a valóság nem áll a jó érzéseink útjába.
Ami azt illeti, mi imádatunkban imádkozunk is a Balatonhoz, illetve szelleméhez, a Kajár Keremethez, aki szintén feszegeti a határait az általános értelemben vett realitásnak.
Ez a folklór nélküli folklór, ugyanis a balatoni regék, mesék, népdalok nem említik a Kajár Keremetet és mások sem ismerik. Pedig én a Balaton északi partjának szőlőillatú kis településein, a déli part tömegek lepte strandjain, Füred luxusba mártott fehér kövein, Keszthely városias méltóságának barokk hangulatú utcáin, Siófok reklám és fogyasztás illatú színes forgatagában, pocakos, pozsgás arcú idős kapitányok patinás hajóinak tatjain át még ezer helyen kérdeztem helyitől és idelátogatótól egyaránt, hallottak-e a nagy Kajár Keremtről, de a legtöbbször csak teljesen hülyének néztek.
Pedig Kajár Keremet nagyon is él. Ott van velünk, amikor vitorlázunk, amikor a parton ülünk és amikor beáldozzuk neki valamelyik tárgyunkat. Egy mobiltelefon, egy napszemüveg, egy karóra ha beleesik a tóba és nem találjuk meg, úgy vesszük, az Ő áldozati oltárán köt ki. Cserébe tükörsima tavat, jó szelet, emelkedett hangulatot és örömet remélünk.
A Keremet-mítosz mára teljes ökoszisztémává nőtte ki magát nálunk. Van zászlónk, egyen pólónk és neveztünk el róla csónakot. És ha kell, hozzá is szólunk: könyörgünk neki ha vihar jön, vagy köszönetet mondunk, ha élve megúsztuk a túrát. Azt hiszem, sok vallás és hitvilág így születhetett. Egy ember kitalált valamit amit fontosnak érzett, a többiek pedig elfogadták, mert működött. Mert adott valamit: kapaszkodót, nyugalmat, keretet, jelentést, reményt. Persze így sokkal őrültebbnek hangzik, mintha tényleg egy legitimált, ismert istenhez imádkoznánk és mobiltelefonok meg napszemcsik helyett pénzt dobálnánk valahova, mondjuk Rómában a Trevi-kútba, de hát kinek a pap…
Hozzászólások