Ez egy rövid filozófiai eszmefuttatás arról, milyen nehéz most ebben a korban élni és arról is, hogy talán még mindig segíthetnénk egymáson szeretettel. Nem könnyű szöveg, nem mindenkinek szól, de aki végigolvassa, remélem talál benne egy kevés reményt és szeretni vágyást.
Boldog új évet!
—
Ha a távoli jövőből erre az időre visszatekintenek utódaink, úgy fogják hívni: az összezavarodottság kora. Az információs társadalom több mint 50 éves, misztikumba vesző fejlődésének sebessége meghaladta a majom agyunkkal befogadható kereteket. A digitalizáció és a fantáziánk kettőse olyan helyre kalauzolta az elménket, amelyet már nem értünk.
Az internet feltalálásának reménye az volt, hogy az otthonainkban szabadon hozzáférhető, értékes információ az emberiség nagyrésze számára elhozza a tudás, akár a bölcsesség korát. Szép, idilli, utópisztikusságba torkollóan naiv elképzelés volt ez, és a Berlini fal összeomlása után néhány évvel született. Éppen akkor, amikor a liberalizmus látszólag beletörölte az orrát a fasizmus és a kommunizmus ideológiai várerdeibe, hogy a szabad ember walk-mantől elidegendett eszményképét árulhassa az újkorban. Aztán sajnos kiderült, hogy mi nem Püthagorasz tételeiről, René Descartes kételyeiről, Galileo Galilei távcsövéről, Jean Nicolas Arthur Rimbaud kóborlásairól, vagy Tóth Árpád szenvedésben edződött sorairól beszélünk főként az interneten, hanem genitáliákról készült képeket osztunk meg, és közben arctalanul, következmények nélkül bántjuk a képernyők másik oldalán ülő gyanútlan embertársainkat.
A szabad, okos, gondolkodó emberről alkotott ábránd belefulladt az algoritmikus világfaluba rendeződött dühös, magamutogató és kanos emberek arcukról csorgó nyálába, akik az online tér vérgőzös, bántalmazó, puskaporszagú, elnyomó, rátarti frontvonalán neuro-koldulnak egy short újabb löketéért. Mindenki ismer mindenkit, de senki nem ismer már senkit. Személyiségünk egy része elvált a fizika tértől, és a világhálón keresztül, tartalmainkkal, kommentjeinkkel teremtett online térbe költözött. Azon dolgozik az emberiség, hogy a tudatunkat gépekbe ültessük, holott annak egy részét már fel„töltöttük” az online térbe. A tudatunk beköltözött életünk narrációjának digitálisan lélegző, pixeles világába, ahol a kurva anyázásért pofon ugyan nem jár, de posztapokaliptikus, kollektív idegrendszeri összeomlás igen.
Minden információnak meg van az ellentétje és ennek eredménye az lett, hogy mindentől félünk. Az online világ bonyolultsága csatamezőt teremtett saját magából, ahol mindig folyik a harc. A világ persze eleve fékevesztetten komplikált, szomjazzuk az érthetőséget az internet összezavaró hatása nélkül is. 21-re húztunk lapot a world wi(l)de webbel, egy teljességében megismerhetetlen világegyetemet tettünk még zavarosabbá hazugságokkal pénzért, figyelemért, a keleti filozófiák által évezredek óta leépíteni vágyott egoért. Közben a villanyt se merjük felkapcsolni a felmelegedett Föld miatti lelkiismeretfurdalás nélkül és minden falat ételnél rettegünk, hogy lassú kínhalált okozunk magunknak. Bárhova nézünk, az egyik korábban látott vélemény ellentetjét kapjuk arcba, nincs teljesen helyes információ, így hát nincs teljes nyugalom sem. Szatirikus, de az anyagból roppant gépeket készítő ember számára az egyetlen biztos dolog a hit maradt.
A tudomány az intelligencia hidrája, csak durvább fenevad, mert minden, a világyetemről kapott válasz hétnél több kérdést szül, mégis magabiztosabbak vagyunk mint valaha, holott az egyetlen dolog, amit a civilizációnk hajnala óta jobban látunk, az az, hogy mennyi mindent nem látunk. Tisztábbá vált számunkra nem tudásunk képe. A világegyetem egésze megzabolázatlan bizonytalanságában számunkra az egyetlen bizonyosság, a nyugalom valódi forrása elménk játszóterének csillagok közötti végtelensége. Persze ez is csak egy hit.
Na és miben lehet még hinni? Ötvöződött a tudomány határainak örök tágulását jelentő realitás és az internet élvhajhász csatamezőin született milliárd információ, és így már nincs miben hinni. Sokan tudják, érzik ezt. Van, aki elszomorodik, mások lehetőséget látnak.
A lehetőséget szimatoló fiúk-lányok pedig olyan terhet vettek a nyakukba, ami piszok nehéz, másrészt veszélyes cipelni. Ugyanis ők szeretnének lenni az aranygombolyag, ami kisegít a Minótaurosz információs labirintusából. Ez lehetetlen jelenleg a materiális úton, mert ha egyszer a mindent tudás el is jön, és tényleg a nyugati ember találja meg a választ a világegyetem minden gondjára, ez a nap még nincs itt. Így minden brutálisan sikeres izom-vélemény huszár, azaz politikai vezető vagy influenszer, végül hitet árul, kultikus, vad, szélsőséges hitet, ami a reménytelenségbe fúló elméket maga mellé, majd csatasorba állítja. Hiszen, ha egy percig is elgondolkozol egy véleményvezér igazságában, akkor máris elbizonytalanodsz, így kapott/választott világképed inog meg, azt meg ha hagyod, félni kezdesz. Fight or flight polgártársam, itt meg nincs hová futni, mert Elon Musk lasztin még nem jutott el a Marsra. A politikus, az influenszer 2026-ban sem árulhat mást, mint teljes, vak meggyőződést arról, hogy a világ pontosan úgy működik, ahogy mondja, ha pedig elhiszed, akkor nyugalmat kapsz és ennek járulékos mellékhatásaként dühöt azok irányába, akik nem annak hisznek, akinek te. Divatosan polarizáció, őszintén dühödt, kétségbeesett, gyermeteg szembenállás, ami vámpírként szívja a világ és saját lelkünk fényként pulzáló energiáját.
Közben nemcsak világképeket kapunk, hanem „izmusokba” csomagolt definíciókat arról is, hogy kik vagyunk, pontosabban kiknek kellene lennünk. Lehetünk jobb- vagy baloldaliak, vegánok vagy carnivore-ok, feministák, hímsoviniszták, technokraták, ateisták, hívők, lázadók, rendpártiak. Címkéket kapunk, zászlókat, törzsi jeleket, amelyeket hordva könnyebb eldönteni, ki a miénk és ki az ellenség.
Holott a testünk nem eszmékből áll. A világegyetem leggyakoribb elemei építenek fel minket: azok az atomok, amelyek egykor csillagok belsejében születtek, kozmikus kemencékben izzottak, majd szupernóvák robbanásaiban szétszóródva, évmilliárdokon és felfoghatatlan távolságokon át sodródtak, hogy végül a sejtjeink részeivé váljanak.
Csillagokból vagyunk, nem ideológiákból. Egy azon rendszerrel az elménkben a lét egzisztenciális krízisének forgószele miatt, mint szegény Dorothy az Ózból, kapaszkodunk a kerítésbe, de közben még utáljuk is egymást.
Könnyebb lenne, ha az önző emberek is felismernék, hogy a szolidaritás társadalmi szempontból a legönzőbb dolog, amit tehetünk. Hiszen a szolidaritás a racionalitás kollektív formája olyan rendszerekben, ahol a kockázat megosztott. Éppen ezért minden embertársunk, akinek megőrizzük méltóságát, megkíméljük fájdalmában, letöröljük könnyeit, átöleljük ha fél, menedéket adunk neki ha nincs hova mennie, mind ahhoz segíti hozzá a társadalmat, hogy békében, szeretetben működjön.
A 21. század nyugati emberének tilos megmondani kit szeressen: a szüleink, mi és a gyermekeink is magunk választunk párt akármelyik nemből, sőt, az egyedüllét is valid, legitim döntés. Hát akkor miért engedjük meg vadidegen, hatalom és/vagy pénzéhes önimádó embereknek, hogy eldöntsék kit gyűlöljünk, utáljunk?
Minden ősünket, aki egy olyan szabad világért küzdött, amiben élünk, áruljuk el, amikor elménket idegenek vágyai miatt börtönbe zárjuk.
A másik életkorától, nemétől, nemzetiségétől, felekezethez tartozásától, véleményétől, nemi hovatartozásától független elismerése, elfogadása és támogatása adja a legtöbb jogot, amit megszerezhetünk ebben az életben. A szeretet a leglogikusabb döntés akkor is, ha a végtelen önzőségünkben csak magunknak akarunk jót. A szeretet, az együttműködés, a szolidaritás túlélési stratégia, amellyel önmagunknak és gyermekeinknek tehetünk jót és teremthetünk egy szebb világot.
2026-ban többen akarnak majd meggyőzni minket arról, hogy kit utáljunk mint valaha, és nekünk több erőre lesz szükségünk mint valaha összesen volt, úgy, hogy agyunk egy része két scroll között ráfolyt egy okostelefonra, a maradék meg retteg. A biztonság egy versenyképes valuta lett, a váltója meg utálat, de a fentiek fényében, ez kit érdekel? Gondolj arra, hogy csillag vagy.
Viharban nehéz szeretni, de most ha nem az a cél, hogy dőreségünk áldozata egy újabb szenvedéssel teli kor legyen, szerintem igyekezzünk kapaszkodni segíteni a forgószélben a másiknak, hátha a mi kezünk is megfogja valaki. Bárki bárkinek, bárki bármiben is hisz, ezen hitrendszerek felett kell állnia a hipotetikus alapnormának, amelynek forrása az a szeretet, ami nem engedi, hogy vérgőzbe burkolódzva bántsuk egymást. Persze ehhez meló is kell, de soha nem volt könnyű a jó út, senkinek, sem egyénnek, sem társadalomnak.
Engedd meg, hogy szerethesselek azért, hogy szerethess, és szeress azért, hogy szerethesselek. Elvégre ha csillagok vagyunk, miért nem ragyogunk?
Hozzászólások