Füstös és ízig-vérig koszorú,
Egyhangú, világrengető botrányt követ a mélabú.
A megcsócsált kis buciból a sonka lóg ki,
Te meg nem tudod, titkos imáid melyik isten hallgatja ki.
A fénycsóvába rejtett csillámló csillagok galaktikus messzesége bátorít,
Adjál már egy percet, amiben kérlek, ami fáraszt, ami andalít!
Az elme álarcosbálján a mámor a cicoma,
Van a hipotalamuszom alatt egy csődbe ment romkocsma.
A karrierem egy indián béke pipa,
De nem lehet megszívni, csak háborúba’!
A lelkem a Mindenség központozott magasztosságának csapattársa,
Kifröccsent a kisfröccsöm edzésen az isten kispadjára.
Azt hinnéd a bátortalanságba burkolt teremtő erő végiggondoltan cselekszik,
Pedig olyan hebehurgya talán az egész, mint ahogy e verset költik:
Csapkodva, szakadva, gondolkozva, napozva, kitalációkat és vágyat táplálkozva,
Aztán egy közhely félreértett ideológiája a rímeket elmossa…
Megkeményedett feltétű, pékségben este 6-ra meghűlt pizzaszelet,
Úgy szeretlek, adok egy harit neked…
A válságos éjeken áttörő szívbe markoló művészet a mentsváram,
Bár sokszor olyan, mint a macska, jön amikor nem vártam.
Hozzászólások