Az univerzum rozoga házikója

Fáradtan és álmosan esett a fény az üres kis kunyhó rozoga tetejére. A virágok nem csillogtak már annyira, mint a tavasz közepén, de az őszi bágyadtság is elmesélt valami lassú, finom történetet a szépségükről. Nehéz meglátni azt, ami nincs teljes valójában a szemünk előtt, ilyen a világmindenség is, de tetten érhető a szépség miatt. Úgy képzelte a pici ház vándora, hogy a szépség miatt jött létre az a tér-idő rendszer, aminek eredménye a végesség. Az idő létezésének oka a pillanat mámora. Az idő pedig mohón felfalja a pillanatokat. Ketyeg az óra és a legszebb napok is felrobbannak, a leggyönyörűbb bolygókat is megeszi szupernóvává dagadó csillagjuk, a hófödte hegycsúcsokat elnyeli két tektonikai lemez lomha össze csúszása, a vízesés kiszárad, a könyv elporlad, a számítógép tönkremegy, a gyönyörű nő pedig megöregszik. Talán, ha nem a manifesztálható létezés kézzelfogható alappillérein állva próbálnánk kapaszkodni az általunk vélelmezett realitásokba a téren és időn át, akkor láthatnánk az egész csodát. Ha felsőbb szinten léteznénk, egy olyan síkon vagy méretben, ahol lehetőségünk lenne arra, hogy a teljeset érezzük, minden virágával együtt, talán feltárulna az univerzum tökéletesre komponált festménye. A szemünk előtt porladna el a mindenség miközben újból hamvaiból tökéletessé olvadna. Meglátnánk a harmóniát, ami az univerzum minden egyes történése: egyszerre szakít szét egy gazellát egy oroszlán, miközben gleccserek roppannak és háromszáz millió fényévnyire ritmusra robban fel egy nap, roppanó ereje tercelve az oroszlán ordítására olvasztja el a bolygókat és égitesteket, egy feketelyuk beszippant egy galaxist és az univerzum még egy ősrobbanás előtt vett lélegzete pont olyan, amit a spanyol lány a sikoltó orgazmusa előtt vesz Valenciában, amibe beleremegnek a tengerek. A világmindenség zenéje komponálódik a teljes egész kottájából, ahol a messzi és régi istenek énekelnek életre keltő altatódalokat, amiket, ha nagyon figyelünk, halkan halhatunk magányos, csendes esteken. A kis kunyhó ablaka halkan bezárult és a gondolatai annak, aki ezeken morfondírozott, elmosódva lefeküdt aludni, a kis kunyhóban, aminek rozoga tetejére álmosan és fáradtan esett a fény.