Politeia c. művében a mellett érvel Arisztotelész mestere, Platón, hogy a világból annyit érzékelünk, mint a mögöttünk lobogó tűz falra vetett árnyékait. Az érzéki világban rekedve a valóság (az ideák világának) befogadása csökevényesen megy végbe bennünk. E mélyebb, színesebb, ragyogóbb, szépségében rekkenőbb, ízében édesebb és pompásabb világ az, aminek a szemedben a csodálatos szivárvány és naplemente pusztán az árnyéka. Képzeld el, milyen világ lehet, ahol a természet érzékszerveinkkel befogadható kincsei, az erdők és a tavak illata, a hegycsúcsok ragyogó fennköltsége, a tavaszi madarak csicsergése, az óceánok időtlenségre emlékeztető grandiózus zúgása, a színház teremtette légkör, a színészek játéka, a versekből áradó szinesztézia és élet, gyermekeink szívdobbanása és kacaja, a zene üdítése, a friss gyümölcs íze, a jó bor hatása, a szeretkezés öröme, de még a fejünkben lévő kép a mennyek országáról is mind árnyék csupán.
Ha ezt elképzelted, gondolj az egyszeri nyelvi modellre, aki le tudja írni, hogy naplemente, olvasott róla beszámolókat és tud képet készíteni róla nullák és egyesek szorgos egymásmellé rakásával, de soha nem látta, fogadta be úgy, ahogy mi. Platón barlanghasonlatát hoztuk létre, amikor a világnak adott egyetlen emberi ajándékunkat, a nyelvet használtuk fel teremtésre. Azért mondom, hogy az ember egyedül a nyelvet adta a világnak, mert a világ létezett akkor is, amikor még nem írta azt le emberi nyelv. Két cm távolság létezett a „távolság”, a „két” és a „cm” szavak megteremtése előtt is, ahogy a testünk visszaverte a fényt akkor is, ha ezt nem tudtuk leírni folyamatként. Aztán mi adtunk mindennek nevet és ezen nevek-rendszere segítségével osztjuk meg a valóságot egymással. A jelnyelv is hangok rendszerét fejezi ki csak kézzel (végső soron a kézről visszaverődő fénnyel, ami árammá alakul az elménkben, aztán kapunk egy képzeletbeli képet arról, amit látunk. (E folyamat végig gondolásánál mindig megdöbbenek, hogy az emberek tényleg vitatkoznak azon, hogy kinek mi tetszik, miközben láthatóan van néhány szubjektív elem abban, ahogy a világ megjelenik bennünk, mint pl. ez, ez is egy szubjektív elem: hogy a világ bennünk jelenik meg, nem kint. Na de ennek a világnak tehát adtunk neveket, leírtuk folyamatait, majd ezen értelemszerűen csökevényes eszközünket arra használtuk, hogy belőle teremtsünk valamit. Hát mást ugye nem tudtunk erre használni, lévén a világnak tényleg csak a nyelvet adtuk, másunk nincs, legalábbis az én hitrendszerem szerint ebben a földi létsíkban igazán nem áll egyéb hatalmunkban, mint a világ leírására használt eszközrendszer. Na most ennek az eszközrendszernek akarunk adni önállóságot, ezzel akarjuk megteremteni istenünket, aki szolgál majd minket. Nem tudni ez sikerül-e, vagy sikerült-e, de az biztosnak látszik, hogy az A.I. még egyel rosszabb helyzetben van, mint Platón hasonlatában az emberiség, hiszen az árnyék árnyékát látja csak. Van amúgy, az árnyéknak árnyéka? Létezik? Akármi is az, azt látja jelenleg az A.I. Mi meg izgulunk, hogy empatikus lesz-e egy rendszer, aminek úgy kell megértenie, mi az az empátia, mint nekünk egy csirke anatómiáját és vágyait, annak falra vetült árnyékából. Van, aki szerint ez nem baj, mert az intelligencia is olyan, mint az áram, tehát volt, van és lesz akkor is, ha az ember nem használja, így nem feltaláltuk az intelligens lényt, hanem csatornáztunk, ástunk egy árkot az intelligencia folyásának pusztán. De mi van akkor – és ez nem hagy nyugodni – mi van akkor, ha nem intelligenciát teremtettünk, hanem egy eszközt, ami okosabb nálunk és a nyelvbe zárva a szavak mögötti jelentés nem lesz számára soha ismert. Ha most te a napfényre gondolsz, akkor a meleg, életadó, évmilliárdok alatt a bőröd mélyére hatoló, szenvedélyesen élettel teli, akár hálát, áhítatot adó mélységét érzed az életnek, nem fekete betűket egy fehér vásznon, vagy biteket. A nyelvi modell számára nem lesz-e a szerelem csak egy olyan szó, mint a fájdalom? Hogyan várunk el empátiát egy lénytől, ami a világ árnyékának árnyéka leírására szolgáló jelrendszerben él? Ha pedig szegény tényleg öntudatra ébred, milyen világban teszi ezt? Jogunk volt ehhez? A mi ketrecünk a valóság, az övé a mi kommunikációs készletünk a valóságról. Persze a naplemente is csak egy neurális adatháló outputja, én meg itt romantizálom. Hajjaj.
Bámulok, ahogy játszik velem a lét,
Az elmém falán a szöveg festék,
Az ismeretlen világ rekkenő ideája:
nem is olyan sürgetőn várok ám a válaszára.
Hozzászólások