Néha tartok az egyetemen szabadon választható etika, filozófia tárgykörű kurzust, amin a hallgatók több, mint húsz országból származnak. Az egyik ilyen kurzusom előadása ihlette ezt a karcolatot. Az óra a Magyarországra jellemző filozófiai és etikai játéktér sajátos természetének felrajzolására tett kísérletet: betekintést igyekeztem adni – többek között – a sokszorosan okkupált, mégis szeretett hazám keserédes történelmének véres lapjaiba, mintegy magyarázatot keresve arra, miért lettünk olyanokká, amilyenekké, miért tartjuk ösztönösen a távolságot, s ezzel együtt társadalomtudományi fogódzkodókat kínáltam annak megértéséhez is, miként lehetséges, hogy ha egyszer egy magyar igaz barátsággal a szívébe fogad, nála már otthonod is lesz.
Ezek az előadásaim interaktívak, a céljuk szinte mindig a szabad gondolkodás műhelyének megteremtése, ahol a hallgatók biztonságos, büntetéstől, ítélkezéstől mentes környezetben megoszthatják a gondolataikat annak érdekében, hogy megismerjük egymás kultúrájának alapját, lényegét, belsejét és ezzel képzünk megértésből és jóérzésből szőtt hidat a tananyag és az elméink közé.
Nem tudok betelni sorsom végtelen szerencséjének tudatával: én testközelből hallhatom a Naptól felperzselt afrikai országok kultúráiból érkező, eleven és izgalmas emberek szenvedélyesen rétegzett világmagyarázatait; hallhatom az arab világ szigorú szabályrendjének látszólagos feszességében élők érzelemdús, mégis roppant gyengéd leírását az élet legfontosabb építőköveiről; hallhatom, ahogy az olykor logikát és száraz következtetést kedvelő ázsiai népek képviselői mosolyogva mesélnek a világ azon csodáiról, amelyek makacsul ellenállnak minden matematikai levezetésnek; hallhatom a spanyol ajkú, szenvedélytől izzó szívű déli emberek vad gondolkodásának nagyon is realisztikus következtéseit egyszerre az óráimon. Ezen izzó szellemi műhelyek – főleg ha az oktató és a hallgató is biztonságban, elnyomástól mentes környezetben van – a szeretetteljes, valódi szellemi munka alapjai lehetnek. Ezért imádom az egyetemeket, mert darabokra hulló értékrendszerű világunkban világítótoronnyá változtatott korinthusi oszlopfőként őrzik a szív és az ész, ezredéveken át fényesre gyalogolt útját.
Egy olyan előadást, amely az etikáról, erkölcsről szól szerintem érdemes úgy kezdeni, hogy megegyezünk abban, mégis mi az. A legtágabb értelemben (sensu largissimo) hívjuk most belső szabályrendszernek, amelyet ki-ki szerint istentől, a természettől, az evolúciótól, vagy a józan észtől kaptunk, ez mindegy is. Általában ebben akárhány ország képviselői ülnek ott, meg tudunk egyezni, ezt elfogadjuk. A következő kérdés már bonyolultabb, arra kérem a hallgatókat, hogy találjunk olyan erkölcsi értéket, amit mindenki elfogad. Nem olyan egyszerű ez a feladat ám a magyar családoknak sem, akik minden vasárnap egy asztalnál ülnek és ugyanazon fedél alatt nőttek fel, hát még, ha olyan csapatban képzeljük ezt el, ahol mindenki máshogy érez, hisz, de még máshogy is néz ki. Itt persze oktatóként résen kell lennem, igyekeznem előmozdítani a jóérzéseket, háttérbe szorítani az esetleges haragot (hiszen a hallgatók olyan országból is származnak néha, amelyek háborúban álltak egymással) és kezelni a helyzetet. A kulcs a bizalom, ha azt el tudom érni, hogy bennem megbízzanak, azt elhiggyék, hogy én biztosan tisztelem őket személyükben, nem ítélkezem, elfogadom isteneiket, szokásaikat, akcentusokat és bőrszínüket és minden egyebet, ami mássá tesz látszólag minket, embereket, akkor lehetséges az eszmecserét mederben tartani és elérni, hogy e mederben a gondolatok közös élmények megszerzése felé sodorjanak minket. Persze mindennek ellenére is piszkosul nehéz találni valamit, amiben mind hiszünk, hogy morálisan helyes. Nem hozok példákat a vitákról, mert bár érdekesek volnának, a kontextusból kiragadva csak elriasztaná a legtöbbeteket, ugyanis kell látni a szemekben az érzelmeket, a megértést, a szeretetet, vagy fájdalmat, amikor erkölcseiről mesél egy messzi föld szülte embertársunk ahhoz, hogy megértsük őt. A szemekben mozgó, pulzáló energiát érezve lehet megérteni, hogy mind emberek vagyunk csak máshogy és máshogy látjuk a dolgokat és ez jól van így. Mégis, az első közös érték megtalálása mindig – létszámtól függően – 60-80 percet vesz igénybe, mert nincs valami sok közös értékünk. Tényleg nincs. E 60-80 perc végére, ha jól végeztem a dolgom és a hallgatók nyitottak voltak (néha ez nem sikerül természetesen, akkor más irányban kell folytatnom), az egyetértés teljes, tökéletes hiánya melletti jóérzések vannak jelen. Ez a bulim, erre játszom, ezt akarom elérni. Amikor érzem megtelepedni a humorban, intelligenciában, hangos szóban gazdag közegünkben a megértéstől teljes jóérzést, megkérem őket: nézzenek már körül, ha nem tudunk a kegyes hazugság, a gyerek nevelés, a vallás, a szülők felé való viszonyunk és semmilyen ennél mélyebb, vagy felszínesebb erkölcsi vonulatában megegyezni az életünknek, akkor most mégis miért ilyen jó a hangulat? Mire ez a nagy örömködés, ha máshogy látunk majdnem mindent?
Mely alapvető erkölcsi érték lehet az, amely tanyát vert közöttünk és megértésre bírta a kíntól sokat szenvedett elméinket? Néha kimondja valaki, néha nekem kell, de mindig katartikus megdöbbenés lesz úrra a csapaton, amikor kiderül, hogy az empátia lesz az érték, ami segíti ezt a társalgást. Milyen érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiben egyet tudunk érteni, az az, hogy nem baj, ha nem értünk egyet, mert megértem, hogy te miért gondolod ezt vagy azt máshogy, mint én. Vagy nem értem, de elfgoadom, mert látom, hogy nem akarsz bántani. Nem para, csapasd embertársam.
Kevés dolog tölti fel energiával az életem úgy, mint az a pillanat, amikor megértjük ezt a hallgatókkal. Én is mindig újra megértem, megélem. Ennek az empátiának az alapját pedig az emberi méltóság jelenti, az ember által alkotott egyik legszebb szó, amely azt jelenti, hogy te is meg én is legyünk csak nyugodtan emberek, mert van bennünk születésünk óta és annak okán egy belső, tisztelendő érték. Értékes vagy.
Néha nagyon nehéz ezt meglátni, de munkával nem lehetetlen. Nem sok dologban vagyok biztos, de abban igen, hogy ez a környezet az, ahol tudást, tapasztalatot lehet átadni. Meg ilyen környezetben lehet és kellene élni is. De melyikünk él így, polgártársam? Azon óráim vége után, ahol ez összejön, kevés helyen érzem így magam. A családom és a barátaim körében sem mindig adatik ez meg, sokszor térünk le és térünk vissza erre az útra, de törekszünk. Ilyen az élet és ez jól is van így, de azt érzem, hogy tudatosan kerüljük manapság ezt az utat országos szinten, nem pedig keressük. Főleg a választások árnyékában, éppen akkor, amikor legnagyobb szükség volna a fenti érzésekkel teli közösségekre, pillanatokra.
Ezeknek a jó kis közösségeknek (legyen szó egy családról, egy baráti társaságról, könyvklubról, egy kocsmáról, kávézóról, vagy két horgászó emberről, egy apáról és gyermekéről, egy egész megyéről vagy országról, teljesen mindegy), vagy inkább közösségek által megélt pillanatoknak a létrehozása szerintem jó cél, mert ilyen környezetben jönnek létre a csodák. Az meg ránk fér. Aztán lesz ami lesz, mi itt maradhatunk békében: easylife, polgártársam.
Hozzászólások