Most egy belátást, egy felismerést fogok körbe járni két eszközzel: a költészettel és a meditációval. Nem kívánok bizonyítani semmit.
Persze lehet azon vitatkozni, ki, mit ért a szimbolizmus alatt. Én a mámorban úszó, először francia, aztán költészetükön keresztül például a magyarokra is ható elmék megmagyarázhatatlan okokból szép, és a felületes szemlélők számára teljesen értelmetlen költészetét tekintem. Azt a költészetet, amely magában hordozza a reményét valami földön túli érzékiségnek, egy másik világnak, ami megfoghatatlan, aminek a platóni árnyéka a mi világunk, amely világ megismeréséhez olyan asztronautákra van szükség, mint Rimbaud és Baudelaire. Nem arra a szimbolizmusra gondolok, melyet rajongásig imádott költőm, Ady faék egyszerűséggel használ, így például amikor az ugar alatt azt érti, hogy haza, vagy magyar néplélek. Nem, nem a szavak szinonímasításának erős üzenetét hordozni vágyó technikáról írok, hanem a misztikum megzabolázására, pontosabban a misztikumba vezető híd létrehozása érdekében született költészetről, amelyet az arisztokrácia (légyen szó itt társadalmi, vagy ún. literaturális, wannabe arisztokráciáról), örömmel kíván kisajátítani, magas polcra helyezni pusztán azért, mert biztosak benne: ha ők sem, akkor a parasztok sem értik. Pedig épp a szimbolizmus költeményeiben található meg az az egyszerűség, ami Petőfi zseniális soraiban is, az egyszerűség, amelyet a keleti tanítások is hordoznak, az egyszerűség, ami maga az élet. A szimbolizmus látszólagos bonyolultsága versként rímel a tanítással: minden könnyű, csak minden nehéznek látszik.
Olyan felismerés kerítette hatalmába amikor megértettem a szimbolista költészet e lényegét, mint amikor egy légzésgyakorlat közben beláttam, hogy az élet mindig itt van velünk, csak szenvedésünk maszkján keresztül tekintünk a valóságra, így ami mindig itt van, a prána, az életenergia, valójában észrevehetetlen, de nem azért mert nincs itt, hanem mert életünk és személyiségünk fátylán át nem látszik, csak ha feloldódunk, csak ha megtanulunk megfigyelni. Hiszen az élet legmélyebb titkainak egyike, hogy annak ellenére, mennyi szenvedéssel teli, milyen nagyon könnyű. Újabb dualitásban rekedtségünk szülte paradoxon ez, ékesen mutatva rá a világmindenség tenyerére, melyben az egyszerűséget tárja elénk, csak bonyodalmainkon keresztül nem látjuk a felkínált ezüsttálcát. Ahogy elveszítjük, lerakjuk szenvedésünk fátylát, átnézünk tévhiteink, aggodalmaink és elménk gondolataiból elénk szőtt mája homályon, máris meglátjuk az életet. A valódi, örök, szeretettől pulzáló, egységes, nem múló életet. Azt hiszem a szimbolisták is ezt keresték, a rejtett, titkos, ott lógó, sugalmazó, valóság mögött lengedező csodáját a világmindenségnek.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
És a kékes, olvadó anyag.[1]
Minden ott kezdődik, ami évek óta vesszőparipám: a valóságot nekünk a nyelv adja. A világmindenség májá fátyla az érzékeink sokaságán át elárulja (képzelteti) mi van körülöttünk (pl. amikor megtapintunk egy anyagot, iszunk egy kortyot, vagy látunk valamit) és hogy mi van bennünk, amikor lelkünk redői között igyekszünk megtapasztalni mégis mit érzünk, hol érezzük azt, amit. Például tudat alatt, vagy felett? Akármit látunk, érzünk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagolunk, az mind, mind szavak formájában, szavak végtelen permutációjú kombinációjaként tárul elénk. Értelemszerűen nehéz az emberiség sorsa, hiszen mindannyian saját belső érzelmi világunk mély, vagy épp sekély vizeiben úszva igyekszünk megérteni, hogy mit jelent a tünékeny valóság nekünk, és hogyan lehetne elérni, hogy megértsük, amit neked jelent, az nekem mit jelent, ezek meg hatnak is egymásra. Értelemszerűen. Értelemszerűen nehéz ügy ez. Az emberiség a nyelvet adta az univerzumnak, a többit kapta, minden létezett, mi pedig elneveztük a létezőket, újat semmit nem alkottunk azon túl, hogy a létezőket kombináltuk. Az anyagot összetapasztottuk, alkotva belőle ránézésre új, lényegébe a megtalált formától éppenhogy különböző dolgokat. A fém a földben volt, most a számítógépedben van, de ami van, az volt és lesz akkor is, amikor a géped már kikapcsolt és megette az idő a tudását.
A nyelv persze csökevényes, mert az érzékelésünk is csak egy személyre szabott hallucináció. A való élet állandó, szeretetteljes jelenléte nem igényel szót, gondolatot, fantáziát, vagy illúziót, azt mi igényeljük. A mi elménk iránytűje, térképe – sajnos egyben útja – a materiális, ellenállásokban forrott világ. Ha mi nem állunk ellen, nincs más, ami ellenálljon. Ahogy Rimbaud írja:
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;[2]
A Kóborlásaim sorai milyen fékevesztett pontossággal áradoznak éppen e világmindenség előtti, univerzális főhajtásról. Mennyire hitelesen sejteti az ellenállás feleslegességének, a mindenségben való egybeolvadás alázatos folyamatának békét kölcsönző lehetőégét ez a versrészlet.
És épp ez a szimbolizmus, a sejtetés, mert felismerték az abszint és ópium gőzben áztatott elmék azt, hogy a szavak csökevényesek, sőt, csökönyösek, tapadósak, még a platóni árnyékvilág leírására is alkalmatlanok, nem ám a ködfátyol mögötti tér érzékeltetésére. Pontosabban arra alkalmasak lehetnek: az élet mögötti szeretetgazdag egység árnyékainak sejtetésére.
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.[3]
Tűnő kéjek kélnek, de talán fájdalmamban is láthatom a valóságot. Ahogy Kosztálányi is erről fantáziál az Esti Kornél énekében:
„Az életen, a fényben, a szinten kell derengni,
Hát légy, mint a minden, te semmi.”[4]
Ugyanarról szól hát minden, sejtetni a világ mögötti világot, amit érdemes megtapasztalni. A rejtettet, a titokzatosat, a megismerhetőnél bonyolultabbat. A paradoxon ismét ott van, hogy a prána nem titokzatos, nem bonyolult és megismerhető. Minden pillanatban, ami csak életedben rendelkezésre áll, teljes potenciáljában feltárulkozik előtted. Ez ad reményt, ez isten, ez a hit alapja. Legyen az bármilyen hit.
Babits Mihály tudom, a klasszikus értelemben nem szimbolista, de hát miről írna itt, ha nem erről:
Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
– s óh gyenge erősség! oly védtelen benned…
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.[5]
Azt hiszem a megvilágosodás lehet az is, hogy ezt a mögöttes világot nem csak értelmemmel, tudásommal festem meg, hanem érzem, mindig, legalábbis vissza tudok térni hozzá, ha akarok. Ezt a világot mutatja nekünk a szimbolizmus, illetve sejteti, ahogy sok-sok művészet is az isteni világegység egy-egy darabját engedi életünk tükörvásznán átremegni, hogy a leckén túl érezzük, a van, a volt és a lesz nincs, de van, volt és lesz mindig élet.
[1] Paul Verlain: Költészettan (Kosztolányi Dezső fordítása)
[2] Jean Nicolas Arthur Rimbaud: Kóborlásaim (Radnóti Miklós fordítása)
[3] Paul Verlain: Őszi chanson (Tóth Árpád fordítása)
[4] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke
[5] Babits Mihály: Engesztelő ajándék
Hozzászólások