Dolgozom a lelkemen, csiszolom érzéseim, segítem belső világom felismerésekkel, rutinokkal, zabolázgatom vágyaim, belső templomom fényből való összeállítása érdekében az élet és a saját magam viszonyát, mint zenész és hangszer viszonya, képzelem el. Néha a zenész vagyok, néha a hangszer, néha a zene.
Ez az én kis utam. Most úgy döntöttem, hogy valódi utat is bejárok, mint egyfajta zarándok. A Balaton az energetikai otthonom, így hát oda mentem. Nekivágtam egy kis tervezgetés után a felvidéknek és 100 km hosszan jártam a kedvenc helyeim. Igaz, picit meleg volt, visszaolvasva a digitális detox után a híreket láttam, hogy ekkor volt a valaha mért legmelegebb idő idehaza. Először azt hittem, ez a tajtékos nyár kihívása, sokan javasolták, tegyem is arrébb az utat, de kitartottam az eredeti terv mellett, gondoltam kibírom. Valami hívott. Jól éreztem, nem kihívás volt a forróság, hanem ajándék.
A rekkenő nyárba zárva látni a tájat ugyanis egészen más élmény. A zarándokutamnak ez a meleg volt az ajándéka, kegyként kaptam meg a sorstól az izzasztó, rekedt hőséget, amire gondolva is megindul az izzadtság a hátamon. Az aratás utáni mezők aranyszínben és szúrósan pompáztak, nem zavarta őket a nyár, már nem volt dolguk, a talpam alatt a torzsák pökhendien robbantak porrá, mint akik tudják, hogy én nem lehetek olyan nemtörődöm, mint ők. Nekem még bírni kell, még nem hoztam termést. Menetelésesem közben minden pihent, minden ember és állat, csak én haladtam. Keresztül a tájon, teljesen ismeretlen utakon, nagy kerülőkkel, sokszor szimatra és sokszor akkor vállalva a kitérőt, amikor a legmagasabban járt a nap. A Bakony lábánál erőt kapó lágy fuvallatok mesélték el nekem, hogy a Balaton déli partján érzett szél illata valójában a fennsíké, ami keveredik a tó ízével, de a hegy emlékét őrzi, míg el nem hal az ereje. Pásztorok, juhok, terelő pulik, erdei utak, az elmúló idő emésztette, láthatatlan ösvények, a Balaton messzi elterülő kacsintása, síkságok, völgyek, fenyők és tölgyesek színes, megismerhetetlen, szőkés-zöld, odaadó tájának szívdobbanásai közepette haladtam, szinte végig mámoros hangulatban. Az állatok hűsöltek a nyárban, nem dugták ki az orrukat a bokrokból és ami a lényeg, amiért a meleg ajándék volt: nem is számítottak senkire. Minden településen minden zárva volt szinte, mert a turisták sem jöttek és ki sem nyitott senki. Volt olyan falu, aminek némák, síri csöndesek voltak az utcái, egy lélekkel sem találkoztam amíg áthaladtam. A mély erdőkben pedig, messze mindentől, a madárcsicsergés is néma volt, és minden állat pihent. Sokszor csak az utolsó pillanatban hallottak meg, rendszeresen pár méterre tőlem álltak fel az őzek, a szarvasok és rebbentek, menekültek el. Hosszú szakaszokon folyamatosan futottak mellettem az erdei állatok, mintha kísértek, őriztek volna a tajtékos nyárban, segítettek kitalálni, kitartani. De megröffent egy méterről egy vaddisznó is a sötét bokorban, jelezve, hogy más utat kell választanom. Ára volt a melegnek, de soha, semmikor nem látod így a tájat, mert ez az arca titkos, delíriumba kell kerülnöd a tikkasztó hőségben megtett távtól, aminek nem látod, nem hiszed el a végét. Újra értem a nyarat. Újra tudom, mit jelent a nyár. Gondok, aggodalmak nélkül újra hiszek a nyárban, mint pici gyerekkoromban hittem, amikor először megértettem a meleg, a tajtékos, izzasztó hőség élménye mit jelent. Szabadságot, szerelmet, szeretet és életet jelent.
A néma tájjal egyesült az érzelmi világom és lassan, magam is csendes lettem, hagytam a bogaraknak, dongóknak, hogy rám repüljenek, megpihenjenek vállamon, táskámon, vizes tömlőm kicsurranó cseppjeivel oltsák szomjukat. A városi rohanást (még a pici kis városom rohanása is stresszel teli ehhez képest) átvette valami csendesebb, valami békésebb, valami igazibb lét. Tudtam, nem tudom honnan, de tudtam, hogy semmi sem szeretne bántani. Jó érzés, főleg a digitális eszközeink keltette stressz közepette azt érezni, hogy nem akar bántani senki. Se a messzi erdőtüzek, háborúk, se ideológiák, se politikai vezetők. Csak a táj, csak a meleg, csak a zarándoklat. Nincs semmi ezen kívül ilyenkor. Csodálatos.
Izzó, már a párolgást is feladó tájak, települések mutatták meg a melegbe burkolt, csendes lelküket.
A szőlőillatú települések magányos nyugalma a hőségben még rekkenőbbnek, még tompábbnak, még egyedülibbnek érződött. A templomok és a kocsmák zárva voltak, ahogy a boltok és az éttermek is. Megszomjazva a tikkasztó napban, végtelen örömmel találtam fogadóságomra, a kék kutakra az utak mellett, amelyekből mohón ittam. Az utcák szárazsága és a csend kéz a kézben ült a házak magányával. Vajon vannak bent emberek? Tűnődtem. Vajon látnak az ablakaikon keresztül, ahogy nagy, nehéz táskámmal a hátamon menetelek leizzadva? Nem tudtam eldönteni. A legmelegebb órák egyikén a néma Salföldre érve lekuporodtam egy padra, amire árnyékot vetett egy száraz levelű fácska. A lábam még kilógott a napfényre, de az árnyék nélkül eltöltött órák után a felsőtestem pár fokkal hűvösebb lett. A szélcsendben, a puszta létüktől is ropogó levelek alatt ülve megértettem, hogy mindennek helye, szerepe van. E kis fa és az én létem között nincs hiearachia. Hogy is lehetne? Érdekes, hogy az egész világ mesterséges intelligenciába, izzasztó, érthetetlen és fáradhatatlan technológiai fejletségbe fullad, miközben nem tudjuk, hogy a világot irányító politikusok egyáltalán léteznek-e, vagy az egész globális rendszer egy deepebbnél is deepebb fake hazugság, tehát még hazugságnak is fake, és környékezi emiatt a szívemet a kétségbeejtő gondolat: csak az igaz, hogy semmi nem igaz? De az a kis fa, a száraz levelek, a pad, a hűs levegő igaz volt. Nem volt monumentális, senki nem tapsolt, senki nem állt fel beszédet tartani a pillanatról, nem készült róla se kép, se short videó, senki nem látta. Csak a kis fa, a kis pad és én voltunk, meg a prána, az élet teljes valóságának végső soron mégiscsak lehengerlő, végsősoron mégiscsak monumentális kifejezésekkel illethető, odaadó, lelket remegtető, igaz pillanata. Pár perc, ami miatt érdemes egy életet leélni. Nyilván, minden pillanatba ez van zárva, csak eltakarjuk csillogással, szakmai és személyi sikerekkel, vágyakkal, egóval és pénzzel, meg más dolgokkal. Nem hiszem, hogy hibásak vagyunk ebben, nem hiszem, hogy baj, ha ezt nem látjuk, hiszen a világmindenség valószínűleg neutrálisan áll a lábán, ostobaságainkkal szemben is. De milyen szép, ha a mi döntésünk az, hogy látjuk-e a csodát. Mert ott van. Mindig, most is, neked is.
Köszönöm Balaton, hogy újra, hogy örökké, hogy mindig…
Hozzászólások